A sztárépítészet halott » Info-Budapest

A sztárépítészet halott

A formatervezés haláláról beszélt nemrég egy interjúban Philippe Starck, a francia design prófétája.

A bővebben ki nem fejtett terminust akár az építészetre is vonatkoztathatjuk, amely napjainkban gyökeres változáson megy keresztül. A sztárépítészet, a 20. század utolsó nemzetközi jelensége e téren megfenekleni látszik a nyugati világban: a szuperlatívuszok mellett és helyett egyre több szerephez jutnak „a kevesebb több” és „a kisebb szebb” megfontolt középfokai. Mindez az építészetről alkotott, a nagyívű gesztusok által dominált képünk teljes átalakulásához vezethet. Olyan új architektúra van születőben, amely emberközeli, fenntartható jellegével közösségi jelenséggé válhat. Mi az: nyugaton találták fel, de a közel- és távol-keleti országokban ma már sokkal népszerűbb? Nem, nem a chips-re és nem is a videójátékokra: a sztárépítészetre gondoltunk. A nagyjából egy évtizede használt fogalmat nehezen lehet meghatározni: olyan építészeti gesztusokat jelöl, amelyek markáns megjelenésükkel és a forma mögött értelmezhető tartalommal új karaktert adnak környezetüknek, messze túlmutatva lokális jelentőségükön. Mint Frank Gehry bilbaói Guggenheim-múzeuma, vagy Sir Norman Foster londoni Uborkája, amelyek eltérő okokból ugyan, de városuk ismert jelképeivé lettek, tervezőiket globális ismertséghez segítve.

Az elmúlt egy-két évtizedben divattá vált neves építészeket alkalmazni, és egy-egy jellegzetesnek szánt épület, „landmark” emelésével új szimbólumot teremteni a világ nagyvárosaiban. (A ’landmark’ ugyancsak nehezen lefordítható; a ’trademark’, azaz ’védjegy’ nyomán talán tájjegyként lehetne magyarítani.) Ezt a folyamatot elsősorban a világméretű gazdasági fellendülés, a fejlődő országok fokozott ütemű felzárkózása segítette elő. Az Emirátusok kistigrisei, az olajtermelő Oroszország vagy Kazahsztán és persze Kína mára, ha lehet, még a nyugaton is túltesznek ebből a szempontból. Itt javában tart a láz: a legnagyobbat, a leghosszabbat, a legmagasabbat felépíteni. A nyugati világ standardjainak kritika és kontroll nélküli túlzásba vitele szinte normának számít például az Emírségekben. Olyannyira, hogy nemrég az amerikai Thom Mayne arra figyelmeztetett: Dubai nagyszabású építkezései ökológiai katasztrófába torkollhatnak. Kínában egy-egy ilyen épület a kultúra és a civilizáció megtestesülése; az itteniek kétség nélkül vallják magukénak a külföldi sztártervezők munkájával készült, rengeteg munkát és hatalmas költségeket felemésztő olimpiai létesítményeket.

Európában és Amerikában azonban mind több városlakó látja úgy, hogy a sztárépítészeti gesztusok figyelmen kívül hagyják a társadalmi és architekturális környezetet. És itt most nem csak Károly hercegnek a brit vidéki idill jegyében folytatott szélmalomharcáról van szó. A neves amerikai újságíró, Tom Wolfe nemrég sikerrel torpedózta meg Sir Norman Foster-nek a New York-i Madison Avenue-ra tervezett toronyházát, és most az átdolgozott változat ellen harcol. A közelben lakó Wolfe szerint a környék történelmi karaktere nem tűr olyan erőszakos épületeket, mint Fosteré lenne: újabb landmark-ra nincs szükség. A folyamatot felerősíti, hogy a szénalapú erőforrások lassú kimerülésével a fenntartható szemlélet egyre meghatározóbbá válik. Libeskind hadtörténeti múzeuma Manchester új jelképévé vált, de környezetvédelemből nemrég elégtelenre vizsgázott. Az építészet következő nagy kihívása, hogy békából varázsoljon királyfit, azaz landmark-ot plasztikázzon a hasznos, praktikus, környezetbarát, de kevésbé esztétikus ökoépületekből

A zöld szemlélet térhódításánál azonban jóval gyorsabb és prózaibb oka is lehet a látványos, ám drága épületek eltűnésének. Mégpedig a világot behálózó gazdasági krízis, ami racionálisabb gondolkodásra serkent majd beruházót és építészet egyaránt – jövendöli az 54 esztendős brit David Chipperfield, akinek elegáns és visszafogott épületeit csak az elmúlt években kezdte felfedezni a szakma.

A trend változását nemcsak Chipperfield díjainak sokasodása jelzi, de az elmúlt évek pályázati eredményei is. A Holcim például idén immár másodszorra osztotta díjazza minden világrészen a legjobb innovatív, fenntartható építészeti projekteket. Európában épp az a budapesti Kormányzati Negyed nyert, amelyből számos kritikus épp a landmark-jelleget hiányolta; Dél-Amerikában pedig szinte csupa közösségi alapokra helyezett városrehabilitációs projekt kapott elismerést. De említhetnénk az idei World Architecture Awards díjait is: a globális méretű verseny győztese egy alig ismert ír műhely, a Grafton Architects milánói egyetemépülete lett; egy olyan tömb, amely praktikus, egyszerű, ökologikus - de sosem fog a város szimbólumává válni. A tendencia jól megfigyelhető a legjobb brit épületekért járó Stirling-díj kitüntetettjeinek listáján is. Míg korábban járt a díj Will Alsop extravagáns Peckham-könyvtárának vagy Foster már említett Uborkájának, addig az idei elismerést egy lakóház-projekt kapta, amely három, csak Britanniában ismert iroda együttműködésében készült Cambridge-ben.

Világrengető tanulságokat persze még tisztán kivehető tendenciákból sem érdemes levonnunk. Az építészet, mint ahogy eddig, ezután sem fog egyik napról a másikra megváltozni. David Chipperfield derűsen optimista véleményéhez azonban csatlakozhatunk: a gazdasági válság a fentebb vázolt többi tényezővel együtt valóban eredményezheti a szemléletmód és persze a kritika módosulását. A dolog, végeredményben, rajtunk múlik.

Forrás:hg.hu

Nyomtatás | Küldje el ezt a cikket!

Vissza a főoldalra